Rezdülések II.

Rezdülések

Rezdülő élet

Burjánzó bokrok szövetében,

rezdülő élet hangja árad,

fodrozó zöldek zuhatagán,

csillámló fények törnek árnyat.

Zizzenő lombok hullámain

megérint lenge szellő szárnya,

suhanó selyem hűvössége,

hajnalig tartó könnyed tánca.

Hersegő gyümölcs illatának

elbódít nehéz, édes árja,

harmatos mézű nektároknak

buggyanó cseppje, omló vágya.

Rezdülő élet bűvkörében

kitárul minden csend szavára,

sugárzó erő áramában

belépek Isten világába.

Látomás

Táguló folyam partjára omlik

ezernyi apró színpompás kehely,

tükrében fodrok ezüstje bomlik,

suhanó szellő hullámot lehel.

Táncoló fények aranyló lépte

bűvöli csendben rezdülő szívem,

megérint színek megannyi léte,

csodára nyílik ábrándos szemem.

Bíboros légnek magasán kering

gyöngy-fehér tollú angyali madár,

születő fényből napkapu nyílik,

tündöklő hídja lelkemre talál.


Világok reménye

Világok feszülő csendjében

megannyi remény némán ébred;

mindenség fátyolos útjain,

vajúdó vágyak törnek égre.

Ábrándos lelkekben felcsillan

öröklét igaz, tiszta képe,

vakító világosság egykori

varázsa, álmok vonzó léte.

Hatalmak omlanak sötétség

poklába, gyászos, sivár éjre,

halandók hullanak örvények

torkába, sodródnak mélyére.

Forgószél lendíti szédítő

magasba árnyak sápadt hadát,

erejük szétfoszlik, végidőn

hallani sejtelmek sóhaját.

Ébredő seregek áradó

reménye átjárja világok

hatalmas égi boltozatát,

meggyújtva bennünk ragyogását.

Suhanó felhők

Suhanó felhők aranyló fodra,

egymáshoz simul összefonódva;

sugárzó karok magasán úszva,

alkonyi órán bíborba hullnak.

Ezüstös légnek könnyű fátylai,

lassan lobogva fényben oldódnak;

még egyszer izzik, felragyog minden,

fenséges tűznek arany kelyhében.

Időtlen kapu végtelen csendje,

kinyílik ismét lélekvilágra,

rejtélyes idő álmodik benne,

kitárul lelkünk új valóságra.

Érintés

Érintsd meg a reggel fényét,

nézd csak, mint ragyog!

Csilláma tüzet gyújt feléd,

ha csendben hagyod.

Nyúlj felé újra és újra;

éld igaz valód!

Átölel friss ragyogással,

áldott  hajnalod.

Lázas világban szétfoszlik

sorsunk feszítő

pokla, homokszemek halma

vad mélységbe hull.

Hatalmak ármányos léte

felbomlik végre,

az igazság áramában,

a fény reggelén.

Meditáció

Kis szobámba lopakodik nesztelenül,

kitárt ablakom vásznába kapaszkodva,

az ősz selymesen hűvös lehelete;

csendesen fodrozva lelkem mély tengerét.

Rezdülő fény-árnyak játszanak falamon,

suttognak levelek, borzolódnak szélben,

hűs áramlatok első érintésére,

színeire bomlik újra a természet.

Smaragd-izzású fények lobogva gyúlnak

alkony finom éterén, mozdulatlan lég

mélyülő bársonyos nyugalma ráborul

a lélekvilágra, alkotó magányra.

Mulandóság káprázatai szunnyadnak

a csendben, örökkévalóság titkai

sejlenek boldogan a Lét örömében,

s megnyílnak előttünk a lélek kapui.

Várakozás

 Már zokog a szürke lomha felhő,

suhog és zúg a színes őszi lomb,

s könnyedén alászáll a megfáradt

levél, elhagyva ringó ágait.

Szél hullámain verdes föld felé,

fényes aszfaltbuborékok közé,

s már nő a sárga levéltörmelék,

zuhogó eső mossa szüntelen.

Ó, bárcsak jönne már a szomjat oltó,

eget újra tiszta kékben oldó,

e hazug világot elsodró ár!

Ó, bárcsak jönne már, hogy örökre

megválthassa az arra érdemest,

az igaz lelkű emberiséget!

Pillangó-varázs

Varázslatos pillanat,

lelkem rezdül, elragad.

Lepke röppent kezemre,

ékes pille rebbenne.

Csillogó fény hímpora,

bársony mélység szép szárnya,

éj bíborát kitárja,

napmelegben pompázva.

Időtlen csend partjain,

pihen minden mellettem;

múló élet elsuhan,

öröm éled boldogan.

Égi csoda megszólít,

szív húrjait pendíti;

bensőm fénye felragyog,

áldott varázs, itt vagyok.

A folyó

Mily’ ostoba a folyó,

ha visszafelé mozdul,

s hatalmasra duzzadó

árral mossa, feszíti partját.

Mily’ ostoba, s mégis…

Mégis megfordul, szalad,

múltját ölelve halad

vissza, vissza felfelé.

Folyó vagyok magam is.

Így csitul lelkem vihara,

így szelídül sorsom sodra,

s így jutok el a csendhez,

a kezdet forrásához.

Ősz hajnalán

Smaragd-izzású fényben fürdik a hajnal,

ezüst ragyogással ébred a táj.

Párás felhőfoltok tünékeny fátylai

libbennek harmatos ködös légben,

felfűzve pókháló csillogó gyöngysorát

ágak hegyén szövött selymeikre.

Még apró csillagfüzérekkel köszön rád

a fák közé hajoló ködsugár;

megrezdülnek étervilág lágy fényei,

ha eltűnődsz e csendes csodákon,

és megnyílik lelked ezernyi varázsra

ősz hajnalán, az öröklét előtt.

Némán sóhajtó

Hol sűrű, ónszürke lepel borul a

némán sóhajtó város szívére,

hol gyermeki arcok sápadt ívére

vetül a nyomasztó, kavargó lét,

hol koldus izzadt, nehéz-szagú rongya

nem rejti már a szánalmas valót,

ott kellene a legtöbb fény,

ott kellene bátor hangot hallatni,

hatni, adni, mosolyt fakasztani,

de egyre kevesebb a remény.

Hol önmaga árnyékában ténfereg

a tétova, álmokat kergető,

hol gomolygó köd-sűrűbe húzódik

az alamizsnát váró nyomorgó,

hol egyre nő és öntelten él a gaz,

bús némák sóhaján gyarapodó,

ott kellene a legtöbb fény,

ott kellene bátor hangot hallatni,

hatni, adni, mosolyt fakasztani,

s elhozni mindenkinek a reményt.

Tánc a csendben

Fátyolfelhők lágy hullámain

holdezüstben napkorong izzik;

foltja elvakítja álmaim.

Léleklétem csodákban bízik.

Földöntúli misztikus fények

balzsamként borítják be szívem;

örömforrás ébredő lényem,
melyet legbelül őrzök híven.

Angyali seregek szelíden

suhannak, őrzik már léptem;

sebesült madárként feszítem

sugaras szárnyam égi létben.

Lég barázdáira áldott lény

magvait hintem, hadd övezze

fehérvarázs hótánc idején,

az örömékes mindenséget.

 Titokzatos mágikus csodák

éteri dallama száll felém,

midőn szikrázó pelyhek nyomán

elkezdődik egy tánc a csendben.

Vigasz

Ó, mennyi rög, mely megkötöz!

Mily’ nincstelen élet,

megszenvedi minden lélek.

Hull a könny, néma ár;

ón-sűrű vízcsepp mélyre vág,

s mily’ szívtelen, maró,

sós könnyek medrén átcsapó.

Ó, szólj, ne sírj tovább!

Szürke hólé megered már,

s vele tűnik talmi

világ, mely búra zsugorít.

Ne sírj, hisz’ bennünk gyöngyözik

a Lét, bennünk, hogy

újra felemelje szívünk.

Csendes izzással

Világunk forgatagában lobog a Lét,

de alig pislákol, alig ragyog ránk;

szövevényes sorsunk labirintusát,

csendes izzással világítja át.

Rohanó létünk úttalan útjain,

hegyeket emelnek szédítő vágyak;

mindig elfeledjük, időtlen időn túl,

bennünk is élt egykor a mennyei jó.

A varázslatos csend tiszta áramában,

emeld fel lényed a kéklő ég felé,

emelkedj a szikrázó szférák közé,

s old fel a gúzsba kötő múlt árnyait!

Szívedben gyújtsd meg a teremtő csodát,

hogy megtaláld végre az örökkévalót!

Táltosének

 Dobol a szívem, lüktet a vérem,

táltos a lelkem, egekig elér.

Dallama nyomán, isteni szférák,

hajnali párán áttörnek hozzám.

Oszlik a sűrű, sugaras fények,

mennyből a földre, elérnek végre.

De jajt kiált a szenvedők hada,

sóhajuk hangja, fájdalom dala.

Magas kőfalak, kevély szívekben,

árnyakat vetnek nincstelenekre.

De jaj gazdagnak, ki várába bújt,

kiveri onnan borzalmas ború.

S jaj annak, ki magába fordult,

feladva mindent, ó a nyomorult!

Ily’ kifosztott, viharvert sereget,

bitorlók hagytak itthon eleget.

Nézd, mivé lett büszke lelkű néped,

szemet hunyt, s hallgat, bilincs a bére.

Hová lett egykor magasztos szívetek?

Hová a bátor, önzetlen lelketek?

Hozzád fordulok, remény forrása,

Istennek fénye, váltsd meg e népet!

Hozzád szól dalom, dobol a szívem,

lüktet a vérem, egekig felszáll...

Ima-vers

Szerelmetes jó Istenem,

tartsd meg nemzetünk,

soha el nem múló érzés,

járja át szívünk!

Határán fény robbanásnak,

minden ami él,

félti az ő magzatait,

nem jön-e veszély.

Szerelmetes Napunk kérünk,

segítsd nemzetünk,

gyarapodjon tudás által,

s tovább ébredünk!

Színes szőttesek

Álmaimból szövöm világom.
Színes szőtteseim rakom eléd,
gyönyörű fonalakból.

Napsugarak aranyából,
holdvilágok ezüstjéből,
felhők puha bíborából,
rügyek izzó smaragdjából,
mennybolt mélykék színeiből
hullnak csillagkönnyeim.

Lelkem álmodom.
Ha erre jársz, vigyázva lépj,
 mert álmaimon mész tovább.

Gyémántágak

Sötét ágakat zilál a szélvihar,

sejtelmes zajuk oly’ sokszor felkavar.

Jégpáncél fogja lett a sarjadó élet,

tavaszi télben remeg a lélek.

Micsoda szívtelen, kegyetlen világ!

El innen gyorsan, el innen fagyhalál!

Nem kell a fogságod, nem kell a hideg,

üveges ágakon dallamuk rideg.

Tegnap még sötétség megdermedt gyermeke,

mára már gyöngy-fények boldog új szülöttje.

Gyémántágak szórják fenséges koronán,

hajnal első fényét sugaras égen át.

Madarak szívéből szerelem dala száll,

melengeti bennünk léleknek otthonát.

Gyémántos koronán csillogó lágy fények,

csodálat varázsa bűvöli bensőnket.

Ág hegyén

Ág hegyén ül a mi szép nappalunk,

fény útját járó hűs hajnalunk.

Áthat a szépség Nap kapuján,

éteri lángok fa koronán.

Űzi a sárkány ég csillagát,

tágul a lég, rezdül a fény.

Tű fokán átkelt tündérsereg,

mentve a lelkünk, amint lehet.

Gyógyuló seben áldás a szó,

lélek fényében ez nyugtató.

Tündérek útján égi kegyek,

tündérek útján égi hegyek.

Remeg a fény, kard a szó,
egységbe hívja az ifjúság.

Távol a lélek, közel az élet,
emberek vére most itt a tét.

Nem pénz az érték,
sorsunk a mérték,

Lelkek sodrában hol a határ?
Hol a határ, hol jövőnk a tét.

Ősz

   ( férjemnek Ny. T.-nak )

Ősz bontogatja smaragd fényeit,

halk sóhajának rezgő dalait.

Ó, merre jársz most kedvesem?

ki álmok végtelenébe merülsz.

Elmondod-e mi bánt?

Rezdülő szemed, bársonyos sugár.

Ősz aranyló lágy zenéje sóhajt,

éterek izzó fénykapuja hív,

Vízöntő hajnal csodás reggelén,

Vízöntő korszak szivárvány egén.

Őszi hangulat

( haikuk)

Szürke a világ.

Hamujában elégtek

rózsaszilánkok.

Őszi rózsaág

lila színű kehelyben;

napsugárra vár.

A földi élet

nem a Vízöntő útja.

Jöjj éteri tűz!

Zuhogó eső.

Peregnek a föld felé,

nehéz levelek.

Kibomló színek

a múló éjt legyőzték;

őszi varázslat.

Suttognak a nyárfák levelei

Suttognak a nyárfák levelei

az indián köntösbe öltözött táj szeszélyéről,

az őszi avar száraz puffanó zörrenéséről,

a hatalmas fák csontfehér törzséről,

és az ágak aranyszínű ruhájáról.

Minden olyan szépségről, melyben elidőznék,

melyben feloldódnék, de valahol tudom,

hogy ez még nem az én pillanatom.

Suttognak a nyárfák levelei

az elmúlásról, az emberi élet alkonyáról,
az öröklét csodájáról, az élet körforgásáról,
a szellő sóhajáról, az ősz ragyogó ajándékáról, 
és én már tudom, hogy mindez az enyém; 

 teli, teli apró örömökkel, a lombok karjain

 kigyulladó csillagok pajkos hunyorogásától, 
az élet feltétel nélküli szeretetéig.

Levéltánc a csillagúton

Sárga és barna levél ropja a táncot az őszi légben. 
A szél könnyedén felkapja, forgatja, sebesen emeli, pörgeti, pergeti, magasba röpíti, szétszedi, szétszórja mindet a széltánc őrült keringőjében.

Egy villám, de gyors gabalyodásban

 eggyé vállnak foszlányaik.

Ilyen a szerelem is, ha magával ránt,

s titkait őrizve hátrahagy egy aranytáncos csodát.

Széltáncos paripám

Széltáncos paripám csillagúton,

elröpít engem ha hívom.
Haladok vele szélnél sebesebben,
fénylő csillagos égi vizekben,
tiszta világos harmatos rétre,
igaz világnak gyönyörű szívébe.

Ősz dala

Ősz dala csendül, zenél a szél,
 csillog a napfény lomb tengerén.

Nő már az árnyék, hűs szellő jár,
éteri dallam fa orgonán.

Fúj kisebb szél is, gördül avar,
lebeg az árnyék, felhő zavar.

Jön esti alkony, ébredj lélek!
látod és hallod, álmodban élek.

Megnyílik ekkor időtlen világ,
szürke fellegekben varjak hada száll.

Csend hangja szól, kismadár dalol,
hívja fiát fészkébe valahol.

Árny éle simul, pereme lágy,
kinyílt egy kapu, éteribb vágy.

Fénylik a zöldből izzó smaragd,
minden oly' szép, egységbe olvad.

Sötét lényekben sötét még az éj,
éber lelkekben kigyúlt már a fény.

Őrzöm tűz-étert egész éjen át,
világlik szívemben egy új alkotás.

Kiáramlás

Misztérium ünnepe lesz,

szent Karácsony kezdetén,

fény születik szívetekben

kiáramló szeretetben.

Angyalerők bennünk égve,

emeljenek ég felé,

vezessék a szenvedőket,

 öröklétbe, fény elé!

Hajnali fénykapu

1.
Hajnal hasad, lassan virrad,

varjak szállnak, hangjuk riadt.

Sötét felhők feloszlanak,

aranyfolyam önti el hazánk.

Aranyfolyam, aranyözön,

érintése anyaföldön,

szerelmetes, simogató,

lágyan feléd karját adó.

2.
Fénykapu nyílik otthonunk felett,

Nap koronája világlik, lebeg.

Áttört a hajnal, élet kerek,

ködfalon ömlik lágy fény, szeretet.

Csipkelehelet a Nap sugara,

szívemben él egy új harmónia.

Selymének íve, mint hűs szellő száll,

égi koronán csillag-valóság.

Napcsillag

Napcsillag fénye hazánk felett,

árad a légben friss lehelet.

Mint forgószél bontja sugarait,

csillogó varázsa halk sejtelem.

Ebben a csendben mag népe él,

égi hazáját őrizve beszél.

Feszülnek régi haragosok,

békülnek égi harcosok.

Él e világban oly’ sok kevély nép,

szenved a lélek sors erdején.

Legyen hát béke Isten földjén!

Jöjj el ó áldás Föld kerekén!

 

    Tavasz a télben

Friss leheletként ébredt a tavasz

a téli földeken, jött kikelet.

Rügy fakadt ekkor új vágy kezdetén,

de leszállt a fagy is, hogy bántam én.

Most hidegen csillog, ropog a hó,

porfelhőként száguld földtakarón.

Vakít fehérsége, jeges, kopogó,

nap erejétől lassan olvadó.

Összefonódik a fény sugara,

enged jégpáncél, fagy megy tova.

Apró érben csereg, ered a lé,

új élet sarjad, eljön új remény.