Új kor hajnalán
 |
Új kor hajnala hív,
megérinti szíved rejtett ajtaját.
Ha lelked vágyon kitárod,
kincset találsz.
Új Kor hajnala hív,
Új Kor hajnala hív,
ha rátalálsz erre az aranyhídra,
melyen fényes menet vonul sorba,
akkor a kincs,
mely magként benned szunnyad,
élni kezd,
a hajnal még csodálatosabb lesz.melyen fényes menet vonul sorba,
akkor a kincs,
mely magként benned szunnyad,
élni kezd,
Meditációk
1.
Fénylő sugár köt össze
minden vágyódó lelket
Földanyával.
Mint anya és kisgyermeke közt,
a köldökzsinóron,
aranyló csillámként fénylik,
árad feléd szelíden lüktetve,
szeretetteljes melegség.
2.
Nem kényeztet a Sors,
pedig mindent megpróbálok.
Hánykolódó tenger hullámain,
sorsomon tűnődve,
utamat olykor, magányosan járom.
3.
Csodálatos belső erő jár át,
ha arra gondolok,
hogy új utak és lehetőségek várnak ránk.
Ezüstfonalként vezetnek,
visznek az örök fény felé:
hol forrás ered, ott célodat leled.
A tölgyfához
Átöleltelek óriás,
hisz’ időtlen idők óta vársz.
Árnyat adsz a megfáradtnak,
erőt az erőtlennek,
fészket a madaraknak.
Repedezett kérged bársonyát tapintva,
Megnyugszik kalapáló szívem és kezem.
Sokszor látom csorba koronád,
rovar rágta törzsed,
de ennek ellenére is,
Te vagy a fák királya,
az időtlen méltóság,
a gyöngykoszorús öreg király.
Képek tanítványaimról
1.
Lelkünk tükre, szem tüze,
ősi titkok őrzője,
csillagképek rejtője!
Szelíd mosolya, izzó dühe,
végletekig kifeszítve
világok teremtője.
Lelkünk tükre, szem tüze,
ősi titkok őrzője!
Fürkésző tekintete,
csodálkozó döbbenete,
régi regék értője lesz,
és világok teremtője.
2.
Mozdulatodban éledni kezd minden,
törékeny testi létedet átjárja
egy különös erő, mely
sokszor néma hallgatásban,
makacs vívódásban születik,
és feloldódik
játékban, táncban, szerető
égi harmóniában.
Az a csoda, melynek hordozója,
egyben megtartója vagy,
életre lobban Földanya tüzében.
3.
Ha kitartóan építed
álmaid hídját,
ez a benső világ
nemes célt talál,
átlényegül minden
ami fáj.
Ha az úton járva
gyarapodsz,
erőd itt kamatoztatod,
akkor találod meg
elveszett fénymagod.
4.
A földi lét nemessé
válik,
ha kezed nyomán
életre kél.
Ne harcolj idegen
világgal!
Ébreszd fel lelked
melegét!
Ez adjon védelmet,
erőt,
hogy e sors jó gyermeke légy!
Himnikus ének
Lelkiismeret népe,
néked szól ez az ének.
Fogjunk össze már végre!
Napsugárból születtünk,
szívünk dobbanásától élünk,
de hallgatunk-e rá mindig?
Föld és a Nap már eggyé vált.
A gondoskodó fény sugarát,
nappal jó kedéllyel várja,
éjszaka sem felejti el az
Ő gyermekét.
Nyáron az aranyló Holdtükör,
télen pedig az ezüstösen csillogó,
szivárványos udvarú vigyáz reánk.
Tisztul a lélek, hogy jóvátedd végre,
világosan láss általa!
Erre születtél, hogy a jót tedd
életed sodrában!
Nem hagynak el Fénynek gyermeke,
nem hagynak el téged,
bárhol vagy és bárhol élsz,
mindig lelkiismereted szerint élsz.
És ha lelked szerint cselekedsz,
vigaszát is megleled.
Eltűnik a nyugtalanság,
visszajön a hű boldogság,
és megint meghitt viszonyban lesz
Hold és a Nap.
A mindig felkelő tűzszekéren vágtat,
máskor pedig felhők mögül bágyaszt.
Néha perzsel és kíméletlen,
sárgul a fű, a táj kietlen.
Ég az erdő, pusztul a világ,
éget a beton, szenved a Virág.
Gyenge szél fújdogál mégis,
mozdul forróság a lég is.
És ha olykor az ég csatornái
megnyílnak végre,
kitisztul a poros lég,
zöldebbé, illatosabbá válik a tér.
Lombosodnak árnyat adó fáink,
port lemosnak égi csatornáink.
Csendes esőben búza az új élet, jutalom,
viaskodásban jégverés jut, mely bizony fájdalom.
Gondos kezek munkáit elmossák égiek,
reménytelenségben szenvednek emberek.
Gyermeki hangok vigaszként szállnak,
angyali mosolyuk reménnyé válhat.
Egy szebb jövőről álmodoznának!
Elégia
Villámként csapott belém egy felismerés,
Lebénítva érzékeny, védtelen lelkem:
Visszaránt a múlton való kesergés,
Meddő fájdalmakat emésztve bennem.
Reménnyel fordultam égiekhez,
Tiszta áhítattal kérve őket:
Mély örvényből vonzzanak fel a fényhez,
Elhagyva minden kínt, ami éget.
Megtisztultan vártam újabb jelet,
Óráit számoltam időnek szüntelen.
Aki a jelenben is búval felejt,
Annak csalódás jut és belső küzdelem.
Csak hittel tárhatom fel Kozmosznak erejét,
Arkánumát minden szenvedésnek.
Tudom, így megkapom égiek kegyelmét,
Értelmét eddigi keresésnek.
Megszűnik igaztalan fájdalom,
Nem jár át ismét ego és hatalom,
Végtelen időnek, gyógyító sorserőnek,
Kezébe magamat tisztán adom.
Fények országútján…
Fények országútján milliónyi csillag,
örvénylő spirálban meg-megcsillan.
Vágyik a lélek otthonába,
anyag börtönéből örök szabadságba,
kozmikus óceán csillag halmazába.
Vajon melyik a sok közül lelkemnek forrása?
Melyik fénysugárból születtem világra?
Majdan, ha sorsom véget ér e Földön,
hol testbe zárva pereg létem órája,
elindulok fénylő vonzások között,
igazi, hőn vágyott hazámba.
Milyen sokszor eljön a kis halál,
amikor időn és téren át utazunk,
az álom különös sodrában!
Gyakran életre kell benne,
a csillagok rejtélyes távoli csodája,
minden elfeledett kapcsolat forrása.
Emlékezz, ott van igazi otthonod!
Szárnyaló szabadságod csak ott kapod.
Emlékezz, közös gyökerünkre,
felébredt lélektestvéreinkkel,
hogy földi léted világát,
valódi vágyódás izzítsa át,
a találkozások szent pillanatai után!
A születés titka
Fehérbe borult fák felől,
könnyű illatot hoz a lágymeleg szél.
Ágak hegyén virágok bontják kelyheiket,
s vágyakozva fordulnak a fény forrása felé.
Számtalan szín szikrázik a térben,
nektárillat terül szét a légben,
és kitárul az új élet,
a fákat melengető reggeli fényben.
Zümmögő méhek zsongító zenéje,
e pompás nász kísérője.
Színek, illatok, lágy hangok,
ó mily’ csodás harmóniát alkottok!
Ébredj Természet, éledj álmodból,
hozd el hozzánk a megújulást!
Töltsd fel kiürült lelkünket,
a születés örök csodájával!
Hadd ragyogjon minden ismét tiszta fénytől,
felemelve minket e múló földi létből!
Varázslatok
Varázslatok világán túl,
Lelkem végre felszabadul.
Nem szenved test börtönében,
Bolond világ örömében.
Szárnyal pihe könnyedén,
Távolodva ég vizén.
Égi ösvény sugár útján,
Magához hív tiszta forrás.
Gondolsz-e rám égi lélek?
Hogyha gondolsz, vigy' magaddal!
Társad leszek vágyaimmal,
Eggyé válunk álmainkkal.
Varázsolok fényből kristályt,
Meggyógyítom világ búját.
Égi táncban önfeledten,
Boldog vonzás közelében,
Megtisztulok, elmerülök,
Tűzvirágba átkerülök.
Átkelve a hangkapukon,
Fénnyé válok, hazajutok.
Fényből szövöm álmaimat…
Fényből szövöm álmaimat,
melengetem vágyaimmal,
óvom, védem, veled élem.
Mondd kedvesem, szárnyalsz velem?
Messze szálljon lélek dala,
zengő hangon, csengőn-bongón,
határtalan fényvilágba,
öröklétünk otthonába!
Csillag csillan fények útján,
nekünk gyúlnak lélek gyertyák,
melengető belső létben,
megmerülünk tiszta fényben.
Ragyogó Nap szív-valóság,
áldott tüze száz sugarát,
szórja, szórja szét e földön,
fényből szövött álmaimban…
Éteri világok
Hófehér palást tiszta csilláma,
éteri világok kristály varázsa.
Apró pelyhek hullnak, táncolva szélvészt,
szikráznak gyémántként, égi fényként.
Csipkés csoda kápráztat hajnalra,
hóesés rajzol jégkristályt ágakra.
Mesteri ecset, mely mindent befed,
mélyülő csendben, olykor megremeg.
Ó, mennyi szépség, csend és nyugalom!
Lelkem határtalan érzem, s hagyom.
Megfoghatatlan boldog, belső csendben,
részemmé lesz minden, lassan én is
eggyé válok a mindenséggel,
éteri világok kristály szépségével.
A szél dala
Dúdol a szél és lágyan suhanva,
Életre kelti a mozdulatlant.
Magához öleli, nyomban fel is kapja,
Égi keringővel föld fölött forgatja.
Dalol a szél és száguld sebesen,
Vágtat a fák közt, süvít hevesen.
Ágak hajladoznak, egymáshoz csapódnak,
Ég vizében sötét felhők tornyosodnak.
Tombol a szél, zabla nélkül száguld,
Zúgva rombol, haragvón kitágul.
Örvénylő torkában recsegnek, ropognak
Ágak, derék törzsek szerteszét potyognak.
Elül a szél, minden mozdulatlan,
Megáll a lég, csendje megfoghatatlan.
E fenséges csendben a mindenség zenéje száll,
És megsúgja halkan sorsod lélekdalát.
És megsúgja halkan sorsod lélekdalát.
Tűnődések
Tünékeny tündérek távoli tánca?
Tűnődtem reggel, egy erdei sétán.
Megfoghatatlan, számomra oly’ talány,
Hol rejtőztek eddig téli éjszakán?
Elbújtak talán pók hálója mögé,
Vagy éppen jégkristályba zárva várnak,
Tavasz első csókjára? Ágak közé
Pillantottam, s láttam már köddé váltak.
Itt hagyták nekem szivárványizzású
Fényeiket, pókháló gyöngysorában,
Bokrok bókoló ágán ülő vízcseppekben,
És a fák közé nyújtózkodó napsugárban.
 |
| Bottyán Katalin alkotása |
Madárasszony
Én vagyok a madárasszony,
Égi vízen átutazó,
Széllel szálló, felhőn járó,
Lélek dalát eltáncoló.
Héj-a, héj-a, héj-a hó!
Szárnyam megvéd, mint egy sátor,
Átölelem azt, ki bátor.
Gondolatnál sebesebben,
Szárnyalok a végtelenben.
Héj-a, héj-a, héj-a hó!
Lábam könnyű, mint szarvasé,
Száguld velem szép nap elé.
Felhők fölött, világok közt,
Égi íven táncolok én.
Héj-a, héj-a, héj-a hó!
Látó szemem, mint két csillag,
Világosság fényforrása.
Bánat, öröm hullámzása,
Könnypataknak áradása.
Héj-a, héj-a, héj-a hó!
Szívem verdes, mint egy madár,
Szerelemben haza talál.
Örömlétben repdes nagyon,
Nem fárad el, szállni hagyom.
Héj-a, héj-a, héj-a hó!
Én vagyok a madárasszony,
Aranytollú, napban izzó,
Széllel szálló, eget járó,
Álmom dalát eldúdoló.
Héj-a, héj-a, héj-a hó!
Megcsendül a csönd
Megcsendül a csönd,
titkok tudói arról dalolnak,
hogy élni milyen jó.
Hívó szóra szárba szökken,
az avarruhás földbe rejtett mag,
és magához öleli, növeli, csalogatja,
virágját szelíden kibontja a bársony-meleg fény.
Bogláros réten százszorszép pompázik,
mint zöld szőnyegen számtalan folt;
s tündérek hintik vajsárgák, lilák,
bíborok cseppjét szerteszét,
hogy életre keltsék a keltikét,
öreg tölgyes virágkelyheit.
Ánizs és zsálya illata száll,
beolvad e hatalmas csöndszimfóniába,
mely bensőkben gyújt újra melegséget.
Az öröklét kezdetén
Vártam a tavaszt, a vér pezsdülését,
De nem jött el a megváltó pillanat.
Vártam a csodát, életlét kezdetét,
De csak kábulat burjánzott szerteszét.
Úgy látszott a jó sors végleg elfordult,
Eltakarta orcáját örökre előlem,
Midőn illúziók fátylait növelte,
S a fátylak súlya alatt alig élt már lélek.
De ekkor megadtam magam a sorsnak,
S a köd egyre foszlott szét a fényben,
Mámorító erő áramlott le hozzám,
Egy feledhetetlen tiszta képben.
Mintegy varázsütésre feloldódott minden,
Mit az évek súlyos ködrétege takart,
Felsejlett mögötte az örökkévalóság,
Eredetünk, otthonunk, örök hazánk képe.
Kicsi virág
Szellő lágyan simogatja,
Hajnali fény csókolgatja,
Kinyújtózik a nap hozzá,
S bontogatja virág burkát.
Gyönyör-édes kehelycsoda,
Vonzó csillag, bíbor, lila,
Elengedi harmat gyöngyét,
Hajnal apró könnyes fényét.
Virágillat száll el tőle,
Angyalélet lesz belőle,
S míg e pompás nektárvirág,
Méhek hadát csalogatja,
Feléledő lenge szélben,
Sziromeső ring a légben.
Körbe-körbe ölelkezve,
Aláhullnak keringőzve.
Pillanat volt csak az élet,
Pillanat a csend fényében,
De most is őrzöm azt a csodát,
Amit adtál kicsi virág.
Fehér fák
Mint büszke katedrális tűhegyes tornyai,
Úgy szabdalják szerteszét kiszáradt ágak,
Szürke vászonból szőtt ég boltozatát,
S vékony tőrökként merednek tiszta ég felé.
Mint szarvas homlokán ágbogas dús agancs,
Úgy válik szét föld tenyerén két fehér fa.
Két iker fáról rég lehullott már a kéreg,
Mulandóság fájó sebét nem gyógyítja élet.
Nem gyógyítja, csak időfolyam halványítja,
Vékony fátyollal gyengéden burkolja,
Magasztos tiszta fák törzsét beborítja.
Beborítja, csókkal hinti, barázdáit
Kisimítja, mulandóság világából
Öröklétbe sugározza, fehér fénybe vonja.
Négy haiku
Fájdalom húrján
a múlt emléke pendít
néma dallamot.
Vergődő madár
illúziók markában,
szabadságra vár.
Némán kiáltok.
Nem halljátok emberek?
A lélektűz ég.
Reménytelenség
sűrű fátylain mindig
áthatol a fény.
Őszi haikuk
Avarruhát ölt
őszi fák tövén a föld;
védi magvait.
Zörgő falevél
pörög már ajtóm előtt;
kopogtat a tél.
A csend behajol
hozzám a végtelenből;
nyugalom árad.
Száraz levelek
porlanak talpam alatt;
megtört, ami élt.
Széltánc
Vadul ropja táncát, vágtat az őszi szél,
Forgatja kedvesét, alvó fa levelét.
Szorosan öleli, magasba lendíti,
Szédült a pillanat, mámor az ég alatt.
Messzire eljutnak, bódultan forognak,
Tépett tollpiheként csendesen lehullnak.
Szárnyain táncoló szél a mi lelkünk is,
Ragyogó angyalfény, varázskör övezi.
Titok és varázslat, életről életre,
Csendesen szövi a végtelen köröket.
Körökből kiút csak lelkünkön át vezet,
Életnek otthonát fény ölében leled.
Ott éli létét a léleknek táncosa,
Ott talál otthonra életek vándora.
A víz és a föld haikui
A szomjas földet
égi könnyek öntözik;
tisztaság árad.
Csendül az eső.
Föld méhébe szivárgó
vizes ölelés.
A föld ráncai
kisimulnak víz nyomán;
öröm ébredés.
Megrázza magát
álmok szenvedő népe;
Vízöntő-hajnal.
Lassan bekúszik
mélység völgyébe az árny;
kehely fogadja.
Ezüstös port hint
föld vetetlen ágyára
a hajnal fénye.
Földbe hasított
barázdák hosszú sora;
magok vágyai.
Földanya szenved.
Gondoskodó vonzása,
a csend imája.
Minden ember…
Minden ember isteni fénylény,
szeretetből és fényből áll.
Istent vonzza magához,
fejlődést, fényt, energiát...
Egy magasztos terv izzítja át
kozmosz csodás fényhálóját,
csillagbölcsőnk világosságát,
oltalmazó otthonunk.
A tiszta hit hatalmas erő,
ajándék a lélekúton,
tudás által életforrás.
Igyál az éltető forrásból,
gyújtsd lángra a szeretet tüzét,
hogy megvalósulhasson az isteni egység,
mely megváltva világunkat,
elhozza az igazi tisztulás örökké világító fényét,
a felemelkedésben!
A tavasz érintése
A tavasz vidáman behajolt
nyitott ablakomon át,
elhozta hozzám élet halk neszét,
öröm lágy trilladalát.
Oldotta téli éjszakák jégbe
öntött kőkemény fagyát,
duzzadt rügybimbó feszülő falát,
álmomnak ébresztője.
A tavasz reménye bűvölte szívem,
bánattal terhes jeges
emlék örömtelensége fájt,
szelíd érintésre várt.
Hányszor figyeltem felhős éjszakán,
fodrozódó égi víz
suhanó árnyait, sodró szelek
játékát, hold fagyos arcán.
Hányszor vártam tágra nyílt lélekkel
tavasz simogató, lágy
vonulásának szelíd hívását,
a végtelen szárnyalást.
Most, midőn oldódik havas páncél,
most érzem csak igazán,
hogy bensőm mindig erre a csodás,
gyönyörű érintésre várt.
Álom dúdoló
Ha megérint álmomnak bús varázsa,
eszmélnék, de nincs rá szó.
Ha elringat álom vágy világa,
maradnék, mámora jó.
Álmodnám tovább, szőném fény fonalát;
édes vágy bűvkörében
dúdolnám ékesen egy új valóság
bódító lágy dallamát.
Dúdolnék távol gyöngyfényű csillagról,
fürödnék holdvilágban,
dalolnék hófehér égi vándorról,
tündöklő fényhazában.
Zengenék fénymadár tűzcsillagáról,
rejtelmek otthonában,
s fáradt vándorok lélek hazájáról,
egy angyali világban.
Dúdolnék, dalolnék, vissza sem jönnék,
álmom fonalából új,
fényesen ragyogó igaz világot
boldog életre szőnék.
Csillagporos fénypalástom
A gyöngyhalász
Ó, te gyöngyizzású Napsugár! óceán
örvénylő csöndjében, medence méhében,
megtört fényében, örökkévaló idő
feszül, s hajtja vágyon mélyre a
gyöngyhalászt,
kinek fáradt testén barázdák szövete
dacol az örömök utáni vágyakkal.
Mégis bukik egyre mélyebbre, kedvese
ölébe, megdermedt könnyek közelébe,
gyöngyfényű szivárvány tiszta rejtekébe,
hogy felhozza végre a valódi fényre,
a megfagyott idő márványos gyöngyeit,
az örökkévalóság öröm könnyeit.
Gyermekeimhez
(változat)
De jó az élet! felvidul bennem
a léleknek fénye,
mosoly és erő áramlik hozzám
a közeletekben.
Könnyedén játszik az idő húrján
egy rejtélyes mester,
megáll az óra, hiába múlna,
vár még mutatója.
Jó az élet! hisz’ angyali létből
hozzánk leszálltatok,
sors erőkre tiszta lényetekkel
fényt sugároztatok.
Néhány haiku a tavaszról
Parttalan idő
medréből feltörő könny;
élet-újulás.
Ékeit bontva
virágot ölt a bimbó,
fényre és árnyra.
Ős vágyak zengnek
virágzó fák rejtekén;
daloló madár.
Üde színeket
fest vásznára a mester,
gyöngyfényű tavaszt.
Világok partján
eltűnik a nagy folyam;
élő igazság.
Dalolj hát…
A szent égtáj kelet felől,
aranyfényt hint fiaira,
szívedig ér aranyhídja.
Dalolj hát tűzmadár, dalolj!
Igaz hitnek élő fénye,
szerelmes láz ősi vére,
ébredj végre igazságra!
Dalolj hát tűzmadár, dalolj!
Szendergésnek hamar vége,
új valóság tüze éget,
összeérünk szíveinkben.
Dalolj hát tűzmadár, dalolj!
Napban asszony hozzád hajol,
arany szívvel ölel, karol,
szelíden von gyöngyházfénybe,
néked dalol, néked dalol…
Csillagporos fénypalástom
Drága Napunk sugarából
megszőném aranyruhám,
harmat apró vízcseppjéből,
ezüst gyöngyöt fűznék rá.
Színes szálért szivárványig,
égi hídra felszállnék,
ráhímezném gyöngyruhámra
csillagösvény szép fényét.
Fényruhámban táncot lejtnék
csillagról-csillagra,
égi szférák zenélnének
bolygóról-bolygóra.
Ha e táncban elfáradtam,
csendesen pihennék, de
vágyó lelkem hívó hangját
szelíden követném.
Csillagporos fénypalástom
Földünkre teríteném,
hadd ragyogjon égi áldás
minden ember jó szívén!
Fehér felhők tenyere alatt…
Fehér felhők tenyere alatt
gyöngyöző élet fakad,
fehér felhők ujjai között,
nevető napsugarak.
Vajon tündéri varázslat
e virágzó csodás kert?
Vajon ők hintik tavasz első
smaragdzöld pázsitjai
közé aranyfényű pitypang
bogláros színeit?
Ó igen, festői ecsettel
alkotnak égi-kéket,
ibolyalilát, bíbort, szépet,
gyöngyöző törtfehéret,
narancstölcsérű vajszín-nárciszt,
meg tűzpiros tulipánt.
Festői ecsetjük nyomán éled,
kibomlik minden élet,
ami eddig magként rejtőzött,
az fényörömbe léphet.
Rohanó idő foszlányain…
Rohanó idő foszlányain…
Rohanó idő foszlányain
mélabús nyugtalan gondolat,
selymesen suhan tova. Árnya
kísérti lelkem hamvas álmait.
Sebesült madárként vergődik,
kavarja örvénylő mélységek
feszített víztükrét, forrongó
magjában vajúdó vágyakkal.
Halandó világok ármányos
földi poklában égő remény,
leszegett fejjel rohan vészes
éjre, minden bús káprázatban.
Abroncsos félelem szorítja,
sodorja szakadék torkába
a gúzsban táncoló jámbor lelkűt,
e szeretni képtelen világban.
Édesanyám mosolya
Édesanyám mosolya
gyöngéden simogat,
gyermekkorom emléke
szelíden elragad.
Múló idő fátyolán,
ha csak rágondolok,
felsejlik kedves arca,
szívemet szólítva.
Édesanyám mosolyán
nem fog az idő sem,
ilyenkor fiatal lesz,
én gyermek mellette.
Hallom szelíd szavait,
figyelem sóhaját,
hisz’ fáradság gyötri
már
minden mozdulatát.
Édesanyám mosolyát
szívembe engedem,
ha gondok terhe emészt,
ide rejtekezem.
Idővel gyógyuló sors
ezüst-őszbe hajlik,
édesanyám alakja
egyre fényesedik.
